Kähler Hammershøi: a barázdák, amelyekből asztali sorozat lett

A Kähler Hammershøi sorozatát könnyű felismerni, és legalább ilyen könnyű félreérteni. A darabok körül futó finom, vízszintes barázdák úgy néznek ki, mintha a végén felvitt díszítés lennének, pedig abban a pillanatban születnek, amikor a forma még a korongon forog. Íme, honnan jön a név, mit csinálnak a barázdák, és hogyan vitte át magát egyetlen felületkezelés egy vázáról egy teljes asztali sorozatra.

Egy családtól kölcsönzött név, nem egy festménytől

A Kähler 1839 óta készít kerámiát a Koppenhágától délre fekvő Næstvedben, amikor Herman J. Kähler átvett ott egy kis fazekasműhelyt. A műhely két dologra építette a hírnevét: mázakra, és hosszú munkakapcsolatokra azokkal a művészekkel, akik a koronghoz és a díszítőasztalhoz ültek. A Hammershøi ehhez a második hagyományhoz tartozik. Svend Hammershøi a huszadik század elején díszített a fazekasműhelynek, és az ottani éveihez kötődő barázdált, csendesen sávozott felületek jelentik a mai sorozat kiindulópontját.

A bátyja, Vilhelm Hammershøi festő az a név, amelyet a legtöbb olvasó először felismer, és a sorozat magával vitte ennek az ismertségnek egy részét. Érdemes pontosan fogalmazni a kapcsolatról. A sorozat olyan családnevet kölcsönöz, amelyhez a fazekasműhelynek a díszítőműhelyen keresztül már valódi köze volt. Egyetlen festményt sem fordítottak edénnyé, és itt egyetlen darab sem illusztrál képet. A kapcsolat műhelykapcsolat, és ennyi az egész.

A barázda maga a terv

Hans-Christian Bauer, aki a mai Hammershøi sorozatot rajzolta a Kählernek, egyetlen ötletet vett elő, és minden léptékben megismételte. Finom barázdákból álló sávot esztergálnak a felületbe, így minden borda fényt fog, és minden vájat egy hajszálnyival több mázat tart meg. Karnyújtásnyiról a hatás textúrának olvasódik. Közelről vékony, egyenletes árnyékok mintázatára bomlik. Semmi sincs rányomtatva, semmi sincs ráragasztva.

Ez az egyetlen döntés nagyon sok csendes munkát végez. A barázdák vízszintes ritmust adnak az egyszerű hengernek, így a magas forma inkább megült, mint megnyújtott. A fehér mázat is olvashatóvá teszik: sima testen a fehér porcelán hajlamos ellaposodni az otthoni világításban, a barázdált test viszont megtartja a fentről lefelé futó átmenetet, ahogy a fény elmozdul. A Hammershøi Vase H21 cm mutatja meg ezt a sorozatban a legtisztábban. Porcelánból, 21 cm magas és 17 cm átmérőjű, súlya 1,5 kg, és épp elég teste van ahhoz, hogy a sávozás összefüggő mezőként fusson, ne pedig a perem melletti részletként.

Egy vázától a teljes asztalig

A legtöbb díszített kerámiasorozat megáll a dísztárgyaknál, mert az a felület, amely jól áll egy vázán, gyakran elbukik azon, amit nap mint nap fogunk, amiből töltünk és amit elmosunk. A Hammershøi átvitte magát, és az ok szerkezeti: a barázdák az esztergálásból jönnek, nem utólag kerülnek rá, így elviselnek egy fület, egy kiöntőt és egy fedélperemet anélkül, hogy maradéknak látszanának.

A Hammershøi Mug 33 cl az a darab, amely ezt a mindennapi használatban bizonyítja. Porcelán, 10 cm magas és 12,5 cm széles, 9 cm átmérőjű, 0,33 L űrtartalmú és 0,28 kg. A bordák az ujjak alá esnek, így az ekkora bögrének van mibe kapaszkodni anélkül, hogy vastagabb falra lenne szüksége. Mosogatógépben és mikrohullámú sütőben is használható, ami éppen annál az egy darabnál számít, amelyet egy kerámiagyűjteményből naponta kétszer elővesznek.

A Hammershøi Jug 50 cl white ugyanezt a felületet viszi a tálalásba. Mázas kerámiából, 50 cl-rel, a csak tejre való kis kiöntők és a két kezet kívánó nagyobb kancsók közé esik, így könnyen jár konyha, asztal és nyitott polc között. A Hammershøi Teapot 1,2 l white a csoport legnagyobb darabja: 15 cm magas, 17,5 cm széles, 15 cm átmérőjű, 1,2 L, 0,8 kg. Egy teáskanna a legnehezebb próba egy esztergált felület számára, hiszen a formának úgy kell magába fogadnia a kiöntőt és a fedelet, hogy közben nem veszíti el a sávozását, és itt a barázdák átfutnak a vállon, majd tovább a fedélen.

Méretek, színek és mindennapi ápolás

Négy darab, egy felület, négy különböző feladat. Az alábbi táblázat összegyűjti, amit a sorozat mindegyikről megad.

A színek logikáját érdemes a terv részeként olvasni, nem utógondolatként. A fehér az alap, mert hagyja, hogy a barázdák végezzék az árnyékolást. Az antracitszürke megfordítja ezt: a bordák fogják a fényt, a vájatok elsötétülnek, így ugyanaz a forma nehezebbnek és grafikusabbnak olvasódik. Az indigó a bögrén jelenik meg, abból ugyanis többet tartanak otthon, és azt keverik a legszívesebben. A Kähler kézzel viszi fel a színt, így két azonos színű darab ritkán lesz teljesen egyforma, és egy polcnyi belőlük nyer ezzel az eltéréssel, nem veszít.

Hol kezdjük, és hogyan bővül

Ha egyetlen tárgyban szeretnéd a tervezői gondolatot, kezdd a vázával. 21 cm-nél elég nagy ahhoz, hogy bőséges csokrot tartson, és elég nyugodt ahhoz, hogy üresen is megálljon, ami egy szobrászi forma igazi próbája. Ha inkább a kezedben akarod a sorozatot, kezdd a bögrével, mert az dönti el, hogy a barázdákat mindennapi tapintásként szereted-e, nem csupán képként.

A továbbépítés funkció szerint működik a legjobban, nem szervizben gondolkodva. Egy teáskanna és egy kancsó együtt lefedi annak nagy részét, amit egy asztal kér, és mindkettő megfér egyszerű fehér tányérokkal, mert a sávozás adja azt a mintát, amire az asztalnak különben szüksége lenne. Ugyanannak a sorozatnak a porcelánja egyforma ütemben öregszik, így az évekkel később szerzett darabok is együtt maradnak a régiekkel. Azoknak az olvasóknak, akik ezt a sorozatot a Kähler kézzel festett csíkjaihoz mérik, Hammershøi vs Omaggio című írásunk egymás mellé teszi a két vázanyelvet.

Mindezt az a döntés tartja össze, amelyet Bauer az elején hozott: maradjanak egyszerűek a formák, díszítsen a korong, és bízzunk egyetlen, százszor megismételt vonalban. Szerény gondolat, és éppen ezért ér el a sorozat a polctól a reggelizőasztalig anélkül, hogy megváltoztatná a hangját. Nézd meg a teljes Kähler kollekciót, benne a næstvedi műhely további munkáival, a barázdált hétköznapi sorozattól azokig a mázakig, amelyekről a nevét szerezte.